A falu határában a jégkorszak óriási állatai tanyáztak, ásatáskor számtalan mamutcsont került itt napvilágra. A mai Keszü területén, már az újkőkör korai szakaszában itt élt Lengyeli kultúra leleteit találták meg felszíni szórvány formájában. Egy jellegzetes díszítésű szorványos edény a rézkorban élt Balatoni csoportból maradt ránk. A rézkor késői szakaszából a Péceli kultúrára jellemzői felszíni kerámiatöredékek ismertek. A bronzkor korai szakaszából a Somogyvár-Vinkovci kultúra népére vonatkozó emlékek láttak napvilágot felszíni kerámiák formájában. Az ezután következő Mészbetétes edények népe is felszíni leleteket hagyott ránk. A rómaiak korából I. Constantinus érem és Numerianus érem került elő. 1971-ben útépítéskor késő-avarkori temetőt vágtak át. Kiss Attila 5 sír feltárásával hitelesítette a temetőt. 1969-ben földmunkával megbolygatott honfoglaláskori temetőt találtak.
Neve a Kesző, Keszi törzsnévből keletkezett, amely török eredetű, darab, vág jelentésű. A magyar törzsek rendszerében egy törzstöredékre vonatkozhatott. Az oklevelekben a falu Kesiu elnevezéssel 1192-ben jelent meg először. A keszüi templom helyén árpádkori kápolna állott. Mint jelentős község csak a középkor végén szerepel. Kesu, Kezeu, Kewzew, Kezw írásmódokkal találjuk a pápai tizedlajstromban. 1400-ban és később is a pécsi püspöké volt. A török hódoltság alatt lakott falu volt. A hódoltság végén Boszniából délszlávok költöztek ide, akiknek elmagyarosodása már a 18. század végén befejeződött. Templomát a Pécsi Papnevelő Intézet uradalma építtette Szent Anna tiszteletére 1781-ben. Ugyanezen évtől van anyakönyve.
Forrás: Magyarország megyei kézikönyvei 1.